Hosszú szakállú, ősz öregember üldögélt a padon, és esernyőjével valamit rajzolgatott a homokba.
– Menjen arrébb! – szólt rá Pavlik, és leült a pad szélére.
Az öreg arrébb húzódott, majd a kipirult, mérges képű fiúra nézett.
– Bántott valaki? – kérdezte.
– Aztán miért érdekli? – sandított az öregre Pavlik.
– Engem ugyan nem érdekel! Csak az előbb hallottam, hogy kiabáltál, sírtál és veszekedtél valakivel…
– Már hogyne veszekedtem volna! – dörmögte mérgesen a fiú. – A vége úgyis az lesz, hogy világgá megyek.
– Elmész?
– El én! Már csak Lonyka miatt is. – Pavlik ökölbe szorította kezét. – Csepp híja volt most is, hogy nem kapta meg a magáét. Egyetlen festéket sem akart adni! Pedig mennyi van neki!
– Nem ad? No, azért még nem kell világgá menned.
– Nem csak azért. A minap nagyanya egy szál sárgarépa miatt kizavart a konyhából… Képzelje, konyharuhával hajtott ki! Konyharuhával! Pavlik sértődötten szipogott.
– Semmiség! – mondta az öreg. – Az egyik ember megszid, a másik megsajnál.
– Engem senki sem sajnál! – kiáltotta Pavlik. – A bátyám csónakázni megy, és nem visz magával. Pedig mondtam neki: "Jobb, ha magaddal viszel, mert úgyse maradok el tőled. Ha nem viszel, ellopom az evezőket, és egyedül megyek csónakázni."
Pavlik öklével a padra ütött, és hirtelen elhallgatott.
– Aztán miért nem visz magával a bátyád?
– De miért kérdezősködik annyit?
Az öreg végigsimította hosszú szakállát. – Segíteni akarok neked. Van egy olyan varázsige…
Pavlik a száját is eltátotta, úgy figyelt.
– Elárulom neked ezt a szót. De jegyezd meg jól: halkan, kedvesen kell kimondani, és a szemébe kell nézni annak, akivel beszélsz. El ne felejtsd, halkan, a szemébe nézve…
– Melyik az a szó?
Az öreg közel hajolt a kisfiú füléhez. Selymes szakálla megérintette Pavlik arcát. Valamit súgott neki, és még hangosan hozzátette:
– Ez a varázsige. De el ne felejtsd, hogyan kell mondani!
– Megpróbálom – nevetett Pavlik –, mindjárt ki is próbálom.
Felpattant, és hazaszaladt.
Léna az asztalnál rajzolgatott. Előtte sorakoztak a zöld, kék, piros színű festékek. Mikor Pavlikot észrevette, hirtelen összekapkodta a festékgombokat, és kezével eltakarta őket.
"Becsapott az öreg" – bosszankodott a fiú. – "Majd éppen az ilyen érti meg a varázsigét…"
Pavlik oldalvást közeledett nővéréhez, és megrántotta a ruhája ujját. A lány ránézett. Ekkor szemébe nézve, halkan szólt a fiú:
– Léna, adj nekem egy festéket… kérlek.
Léna nagy szemeket meresztett. Ujjai szétnyíltak, kezét levette az asztalról, és zavartan dünnyögte maga elé:
– Melyiket akarod?
– A zöldet – válaszolt gyorsan Pavlik.
Pavlik a kezébe vette a festéket, szorongatta egy darabig, fel s alá járkált vele a szobában, aztán visszaadta a nővérének. Most csak a varázsigére gondolt.
"Megyek a nagymamához. Mint mindig, biztosan most is főz. Vajon elzavar-e?"
Pavlik benyitott a konyhába. Nagyanyó akkor vette ki a sütőből a süteményt.
A kisunoka hozzáfutott, két kezével magához húzta a piros, ráncos arcát, szemébe nézett, és így suttogott:
– Adjál egy darabot… kérlek.
Nagyanyó kiegyenesedett.
A varázsige mintha ott ragyogott volna ráncai között, szemében, mosolyában.
– Frisset… meleget akarsz, galambom? – kérdezte, és kiválasztotta a legszebbet, a legropogósabbat.
Pavlik ugrált örömében, és jobbról is, balról is nagyot cuppantott nagyanyó arcára.
"Varázsló! Varázsló!" – ismételgette magában, ha az öregemberre gondolt.
Az ebédnél Pavlik csendesen viselkedett, és bátyjának minden szavára figyelt. Mikor bátyja említette, hogy elmegy csónakázni, Pavlik a vállára tette kezét, és csendesen kérte:
– Vigyél magaddal engem is… kérlek.
Az asztalnál mindenki elhallgatott. Bátyja felhúzta szemöldökét, és elmosolyodott.
– Vidd el – mondta hirtelen a kislány. – Mi az neked!
– Miért ne vinnéd? – nevetett nagyanyó. – Vidd csak.
– Kérlek szépen – ismételte Pavlik.
A bátyja hangosan kacagott, vállon veregette a fiút, még a haját is felborzolta.
– Hej, te kalandvágyó! No jól van, készülődj!
"Segített! Ismét segített!"
Pavlik felugrott az asztaltól, és kifutott az utcára, de az öregember már nem volt a parkban. A pad üres volt, csak az esernyővel odarajzolt, érthetetlen jelek maradtak a homokban.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.