Tíz legenda a macskákról – részlet Amy D. Shoyai: Kölyökmacskák című könyvéből

Az egyik legmegindítóbb legenda egy egyszerű cirmosról, és arról az ajándékról szól, amivel ez a nagyszívű kis állat az első karácsonyon megajándékozott egy nem mindennapi anyát és gyermekét.
Aznap éjjel nem havazott Betlehemben. A kismacska az istálló ablakából a csillagos égboltban gyönyörködött. Szerette az istállót, mert meleg és biztonságos hely volt, ahol nyugodtan nevelgethette szőrös kis csemetéit, és a fogadós néha egy kis maradékkal is meglepte őket. A kis cirmosban nem volt semmi különös, a legtöbb ember szinte tudomást sem vett róla. Elvégre szürkésfekete, rövid szőrű bundájával nem sokban különbözött a többi macskától. De a cirmos csíkos bundája alatt óriási nagy szív rejtőzött.
Aznap este a mi cirmosunk meglehetősen rosszkedvű volt, mert nem sikerült semmit sem fognia vacsorára, hiába vadászott. A várost néhány napja elözönlötték az emberek, és olyan hangosak voltak, hogy nem lehetett tőlük pihenni sem. Mi több még Cirmos máskor oly csendes istállóját is ellepték. Korábban csak szőrös társaival kellett osztozni a helyen. A pár ellen nem is volt neki semmi kifogása – ők csendesek voltak. Aznap reggel is elindult a szokásos körútjára, de mire visszaért, az istálló tele volt emberekkel.
Az ablakból nézte, amint az utolsó látogató is távozott. Leugrott a párkányról és halk léptekkel közelebb merészkedett – és nem hitt a szemének!

"Máuu, máuu, máuu" ismételte a vékonyka kis hang.
Egy kiscica? Cirmos fülelni kezdett, próbálta megállapítani, honnan jön a hang. A jászolból jött, arról a helyről, ahol Cirmos is gyakran álomra hajtotta a fejét. Egy nő térdelt a jászol mellett, és aggódva tekintett a parányi kis nyivákoló lényre. Cirmos elérzékenyült a nyávogó hang hallatán – a saját kölykeit már rég hallotta így nyávogni. Előrelépett, s nagyon lassan megindult. Elhaladt egy csacsi, egy tehén és az összes többi állat mellett.
A nő felnézett és megpillantotta a csíkos macskát. "Ó, cicus", motyogta az orra alatt. "A kisbabám nem tud aludni, képtelen vagyok megnyugtatni." Sóhajtott egyet, aztán visszafordult a jászolhoz. "Mit nem adnék érte, ha valaki álomba ringatná!"
Miközben Cirmos csak nézte a jászolt és a nőt, az állatok mind közelebb mentek és megpróbáltak álmot hozni a gyermek szemére. De a nyávogó hang csak nem akart szűnni. Cirmos végül nem bírta tovább.
Gyorsan megmosakodott. Megtisztította mancsait, a pofáját, a füle mögött egészen a farka hegyéig (nehogy magára haragítsa az édesanyát) és bátortalanul előrelépett. A jászolhoz ment és megpillanotta maga előtt a bébit. Soha szebbet még nem látott!
A kis teremtmény mosolygott, gőgicsélt és icipici kezével mintha Cirmos felé intett volna. Cirmos visszahúzta a karmait és leült mellé. Arról, hogy a gyomra üres volt, egy szempillantás alatt megfeledkezett, csak azt érezte, hogy a szíve hevesen ver.
És akkor elkezdett dorombolni.
A megnyugtató hang betöltötte az egész istállót, és nem maradt lény, akinek a szívét ne melengette volna meg. Az állatok félelemmel vegyes áhítattal hallgatták, a nő mosolygott, ahogy a baba lassan elszenderült.
A hálás édesanya gyengéden a doromboló macska homlokára helyezte a kezét. "Áldásom rád, kedves cirmos. Köszönöm az ajándékot, amit nekem és gyermekemnek adtál." Mondta, és ahol megérintette Cirmos fejét, megjelent egy "M" – Szűz Mária áldásának jele.
Azóta minden cirmos cica homlokán megfigyelhető az "M" forma, amit Cirmos kapott a szolgálatáért az első karácsony este, és azóta karácsony este minden cirmos az eget kémleli és dorombol, miközben visszaemlékszik arra a bizonyos babára, akit az őseik egyszer álomba ringattak.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.