Tolsztoj: Anna Karenina

Vronszkij fölszállt a kalauz nyomán a kocsiba, de a fülke bejáratánál megállt, hogy egy kimenő hölgynek utat engedjen. Elég volt egy pillantás a hölgy külsejére s a társaságbeli ember szokott érzékével már meg is állapította, hogy a felsőbb körökhöz tartozik. Bocsánatot kért és már-már bement a fülkébe; de szükségét érezte, hogy még egyszer visszanézzen rá; nem azért, mert nagyon szép volt, nem is az előkelő és szerény báj miatt, amely egész alakját elöntötte; kedves arckifjezése volt, ahogy elment mellette, valami rendkívül gyöngéd és barátságos. Ahogy visszanézett, a hölgy is épp visszafordította a fejét. Ragyogó, szürke szeme, amely a sűrű szempillától sötétnek látszott, barátsággal és figyelemmel állapodott meg Vronszkij arcán, mintha fölismerte volna; majd rögtön az odaáramló tömeg felé fordult, mint aki keres valakit. Vronszkijnak ez a rövid pillantás is elég volt, hogy az arcán játszó, türtőztethetetlen elevenséget, amely csillogó szeme s pirosló ajkait elgörbítő mosolya közt röpködött, észrevegye. Valaminek a bősége mintha úgy elöntötte volna egész lényét, hogy hol a szemvillanásában, hol a mosolyában tört ki, akarata ellenére is. Szemének a fényét szándékosan kioltotta, de alig észrevehető mosolyában akarata ellenére is fölsugárzott.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.