Volt egyszer egy Katka nevű kislány. Nagyon kedves kislány volt, akárkivel találkozott, mindenkire rámosolygott, és megsimogatta a buksiját. Még ha ez néha fárasztó volt is.
Egy nap arra ébredt, hogy az ablakon besüt a nap és csiklandozza a hasát. Kiugrott az ágyból, nyújtózkodott egyet-kettőt (minden reggel nyújtózkodott egyet-kettőt, mert kicsike kislány volt, és szeretett volna egy icipicit nagyobb lenni), és mosolyogva azt mondta:
– Jó reggelt!
Úgy gondolta, hogy mindenkinek jó reggelt, de észrevette, hogy a zongora duzzog egy kicsit.
– Neked is jó reggelt, Zongora! – mondta neki kedvesen, és megsimogatta a buksiját.
Erre persze mindenki felhördült a szobában, hogy mi az, hogy csak a zongora buksiját, persze mert a zongora a kedvenc, vele kivételezik a kislány, neki duzzogni is szabad. Erre a kislány sóhajtott egyet, és sorban megsimogatta mindenkinek a buksiját, először az ágyét, aztán az asztalét és a székét, aztán a szekrényét, minden polcét külön-külön, a könyvekét, a papírholdét és végül a felhőcskékét. Senki nem maradt ki. És miközben simogatta a buksijukat, elmagyarázta nekik, hogy a duzzogás az nem szabad-nem szabad, hanem jókedv-rosszkedv kérdése, és hogy duzzogni mindenkinek szabad, de senkinek sem áll jól. Erre lecsillapodtak a kedélyek, és a kislány végre elmehetett fogat mosni.
– Mi baj van, fogkrém? Szomorú vagy? – kérdezte a kislány, mert feltűnt neki, hogy a fogkrém nem mosolyog. A fogkrém nagyon örült a kérdésnek, mert tényleg szomorú volt, és senki sem volt, akinek elmondhatta volna, miért. Hosszú fejtegetésbe kezdett a fogkrémek nehéz és szomorú sorsáról, mélységesen mély magányáról, és az őket folyamatosan érő megpróbáltatásokról. Inkább csak úgy általánosságban beszélt, és a kislánynak az volt a benyomása, hogy a fogkrém egyszerűen csak azért szomorú, mert nincsen kinek panaszkodnia, de azért végighallgatta, sajnálgatta, megsimogatta a buksiját, és végül megmosta vele a fogát. A fogkrémnek ez nagyon jólesett.
Az iskolában aznap függvényeket kellett ábrázolni. A kislány észrevette, hogy a másodfokú függvény képe, ami máskor olyan szélesen vigyorog, most határozottan lefelé biggyeszti az ajkát.
– Miért ne mosolyogsz? – kérdezte tőle a kislány, mert nem akarta azt mondani, hogy "vigyorogsz", nehogy a függvény megbántódjon.
– Olyan unalmas ez a sok szám meg négyzetrács. Nem lehet velük semmiről beszélgetni.
A kislány rajzolt neki virágot, cicát, királylányt, felhőt, sőt kishajót is a boldogság tengerén, meg trójai falovat, amiket a barátjától tanult. Ezek aztán mind egyszerre beszélgetni kezdtek a függvénnyel, aki újból vigyorogni kezdett, és fölényesen válaszolgatott nekik, mert érezte, hogy ő itt a legokosabb. Annyira elfoglalt lett hirtelen, hogy el is felejtette megköszönni a kislánynak a társaságot.
Délután, amikor a kislány éppen hazafelé ballagott az iskolából, nagyon borús volt az ég. A kislány fölpillantott, és látta, hogy a felhők is mindjárt sírva fakadnak. Nagyon szerette volna megvigasztalni őket, de nem volt elég magas. (Megfogadta, hogy mostantól minden reggel legalább hármat-négyet nyújtózik majd.) Végül sikerült kerítenie egy helikoptert, amivel fölrepült az égboltra, rámosolygott a felhőkre, megsimogatta a buksijukat és megkérte őket, hogy ne sírjanak. Így aztán kisütött a nap. Még sok mindenkit megvigasztalt útközben, és mire hazaért, már késő este volt. "Fárasztó dolog mindenkire odafigyelni" – gondolta a kislány, és menten elaludt.
Másnap reggel a kislány bal lábbal kelt föl. Ezt legelőször a zongora vette észre, és eljátszott neki egy ragtime-ot, ahogy jobb kedvre derítse. A könyvek vidám részeket olvastak föl neki magukból. Az ágy, az asztal és a szék pedig táncot roptak a kedvéért. Elég ügyetlenek voltak, gyakran ráléptek egymás lábára, úgyhogy a kislánynak nevetnie kellett. De az ágy, az asztal és a szék nem bánták ezt. Örültek, hogy megnevettették a kislányt.
A fogkrémnek is fülébe jutott, hogy a kislány bal lábbal kelt föl, úgyhogy fogmosás közben vicceket mesélt neki. Elég rossz viccek voltak, és a kislány ismerte is a legtöbbjüket, de azért mosolygott rajtuk. Még a Bem apóson is.
Az iskolában már mindenki tudott a hírről, és már messziről mosolyogtak a kislányra, a másodfokú függvény és újdonsült barátai pedig egész nap beszélgettek vele. Nagyon jó társasága volt.
Amikor kilépett az iskolából, vidám hóesés fogadta.
– Jaj, de jó! Esik a hó! – örvendezett a kislány.
– Csak hogy ne legyen rossz kedved! – kiabálták le a felhők.
– Nincs rossz kedvem! – kiabált vissza a kislány.
– Akkor jó! – harsogták a felhők, és nevettek. A kislány is nevetett. Nagyon jó kedve volt.
Örült neki, hogy mindenki odafigyel rá.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.