Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy kislány. Úgy hívták, hogy Veronka. Nagyon kedves kislány volt, csak egy icipicit hiú. Azt szerette volna, hogy a világ összes költője állandóan csak neki írjon verset. És minél hosszabakat. De sajnos a világon egyetlenegy költőt sem ismert, és – ami még ennél is jobban fájt neki – a világ egyetlen költője sem ismerte őt. Így aztán soha senki nem írt neki verset.
Egy napon Veronka éppen a ház körül tett-vett (nagyon szorgos-dolgos kislány volt tudniillik), mikor is hatalmas szívszaggató sóhajtások ütötték meg a fülét. Annyira megütötték, hogy egészen piros lett a füle csücske, és Veronka felszisszent. Gyorsan a konyhába sietett, mert onnan vélte hallani a sóhajtozást, és a szépen elmosogatott edények között megpillantott valakit. Egy egészen kicsike kis költőcskét.
Veronka nagyon megörült neki, megkínálta egy kis háztartási keksszel (mással is szívesen megkínálta volna, de hirtelenjében nem talált semmi mást), és megkérdezte tőle, miért sóhajtozik.
– Nem tudok verset írni – siránkozott a költőcske és közben folyamatosan sóhajtozott. – Hiába vagyok tele ihlettel, ha egyszer nincs kiről írnom. Múzsa híján vagyok.
– Ez paradoxon – mondta Veronka, aki nagyon okos kislány volt és ismerte azt a szót, hogy paradoxon.
A kicsike költő viszont nem ismerte.
– Mi az, hogy paradoxon? – kérdezte zavartan.
– Az, hogy ha nincsen múzsád, akkor ihleted sem lehet. Merthogy a múzsa csókjától van az ihlet – magyarázta Veronka, aki nagyon jól tudott magyarázni, szeretett is.
– Tényleg? – kérdezte a költőcske, és még jobban elszomorodott és akkorákat sóhajtott, hogy Veronkának meg kellett kapaszkodnia egy székben, nehogy elvigye a légáramlat.
– Én szívesen leszek a múzsád – mondta Veronka, és mielőtt még a költőcske válaszolhatott volna, cuppanós csókot nyomott a picike homlokára.
Az aprócska költő elpirult és azonnal munkához látott.
– Kész! – mondta néhány perc múlva.
– Micsoda? – kérdezte Veronka, bár sejtette, hogy mi van kész. De mindenképpen a saját fülével akarta hallani.
– Hát a vers – mondta a költőcske. – Rólad szól.
És már olvasta is:

Nem vagy Te se öreg, se buta se ronda,
de jó, hogy homlokon csókoltál Veronka,
ó, Veronka, Veronka, Te vagy a legszebb,
köszönöm Neked a háztartási kekszet.

– Szép – mondta Veronka, de azért egy kicsit csalódott volt. Nem egészen ilyet szeretett volna.
– Ugye szép? – kérdezte tőle a költőcske diadalittasan, és kidüllesztette a mellecskéjét.
– Nagyon szép – válaszolta Veronka, örült neki, hogy a költőcske örül. Aztán visszament tenni-venni a ház körül. A költőcske pedig nekilátott újabb verseket faragni neki.
Azóta Veronkáról mindennap legalább féltucat vers születik és Veronka boldog, mert félig-meddig teljesült a kívánsága, és főleg, mert a költőcske boldog. De azért titkon még mindig arról ábrándozik, hogy egyszer majd összeismerkedik a világ összes költőjével, akik nagyok és akik egyszer majd kizárólag róla fognak verseket írni.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.