Fénylő két kis csillag egy nyári éjszakán:
Te vagy s én, az ég kékjének két felén;
Távol egymástól mindennek kezdetén.
Ám egy csendes szép estén másképp szállt le a nap,
Sápadt hold fényében a közelben láttalak.
Ott ragyogsz azóta a remény éj-egén,
Szemed egy szikrája harmatként hull felém.
Tündöklő szépség: elvakít, megragad
Ezüst harang csendül, egyre csak hívogat...
Végtelen mély tenger, örvénylő fergeteg,
Csöppnyi szív lámpását csak érted gyújtja meg.
Halványan pislákol, erőtlen fáklyaláng
Nyugtalan kis csillag, észrevesz talán?
Csillámport hord a szél, hallgatod mit üzen,
Lebben a ködfátyol, rád tekint hirtelen.
Suttogva int feléd, villódzik szüntelen,
- Eljött hát, engem hív, ezt mostmár elhiszem.
Sóhajok füzérét nem fontad hiába,
Megkaptad, tiéd lett szíved boldogsága.
Indulj hát, vár az út, vágyaid hajtanak
- De érzed, már túl késő, elgyengít a pillanat.
A végső cél oly közel, tündöklőn ott ragyog
Lépsz felé, de mégsem, vég-erőd elhagyott...
Fénylő hullócsillag, nyári éjszakán
Érted hunyt ki fénye, kit szeretett, igazán.

by mickie

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.