A kislány az ablaknál üldögélt. Homlokát a kellemesen hűvös üveghez nyomta, így egészen a kertben álló fa tövéig látott. Odalent kisöccse és a kutyusa vidáman szaladgáltak, kergetőztek az árnyékban. Ragyogóan sütött a nap, a magasban fecskék cikáztak. Szerette elnézni őket, csodálta gyors és ügyes mozgásukat, bársonyos tollukat. Tudta, már csak pár hét, és útnak indulnak majd, közeleg az ősz.
De most még szép idő volt. Mennyire szerette volna ő is élvezni a friss levegőt, a madárcsicsergést! De sokat betegeskedett, ezért a doktor bácsi szigorúan szobafogságra ítélte.
Szomorúan üldögélt hát, szemét a közeli faágra emelve, amelyet épp egy verébsereg vett birtokba hangos csiviteléssel. Megszámolta, éppen öten voltak. Akárcsak egy nagy család. Mindegyik kismadárnak volt valami egyedi vonása, ő legalábbis így látta. Jól ismerte őket. Gyakran órákig ült mozdulatlanul, és figyelte a fák lombjába rejtett, szüntelenül pezsgő életet. Szülei sokszor mondogatták: ebből a lányból egyszer ornitológus lesz!
A kislány nem tudta, hogy az milyen madárfaj lehet. De biztos volt benne, hogy egyszer régen ő is szabadon repdesett a mezők felett, a felhők között. Talán rigó volt, talán cinege. Egyedül varjú nem szeretett volna lenni, azok olyan ijesztőek és csúnyák is.
Gondolatai hirtelen visszatértek a szobába, amint nyílt az ajtó. Nagymama lépett be, kezében kis tollgombolyaggal:
- A kerítés tövében találtam. Azt hiszem, beteg. - Azzal az ölébe csúsztatta a pihegő madárkát. A kislány szeme elkerekedett. Kezébe vette, megvizsgálta. Verébfióka volt. Bal lába megsérült, repülni pedig még nem tudott.
- Majd én meggyógyítalak, te szegény! Tudom, milyen rossz lehet! - És nekilátott valami fészket készíteni a kis betegnek. Sínbe rakta törött lábát, etette-itatta, gondját viselte.
Onnantól kezdve el is feledkezett a szobafogságról. Az idő gyorsan telt. Pamacs - mert így nevezte el mókásan borzas tolláról - együtt gyógyult pótmamájával, napról-napra erősödött, szárnyait kezdte bontogatni.
Egy késő nyári szép napon, kint az udvaron a kislány kezébe vette a madarat:
- A te lábad meggyógyult, ideje visszatérni a családodhoz. Nem felejtelek el, Pamacs! - így búcsúzott tőle. Még egyszer végigsimította a kis hátát, majd könnyeivel küszködve emelte a magasba, és a kis veréb egyszer csak elröppent. Szemével követte minden szárnycsapását. Szinte érezte a szabadság boldog, könnyed érintését, együtt emelkedett a madárral, egyre feljebb. Már nem sírt, mosolygott.
Néhány év múlva újra átélhette ezt a felszabadult érzést: amikor felállt a tolószékből.

by mickie

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Tune-chan 2010.05.26. 18:20:52

Ez... ez aztán kellően sokkoló volt, mármint a vége. Számítottam valami hasonló lezárásra, főleg az utolsó előtti bekezdés miatt, meg igen, nem stimmelt valami az elején, hogy a lány csak bent üldögél, de így... Azta. Nem vártam. Nagyon aranyos és megható kis írásocska volt.
(most olvastam végig a feltett dolgaidat. Te ált. mindig kisgyerekekkel sztorizol? :P)
Amúgy, én a helyedben... Kicsit még részleteztem volna. Hogy hogyan gyógyítgatja a kismadarat, meg ilyesmi. Így a vége kicsit... elkapkodott, szerintem. De sokkoló, mindent összevetve. A jó értelemben. :) (Igyekeztem normális kritikát adni. Remélem nem baj. :) Ha az, kérlek jelezd, és meghúzom magamat, mint olvasó.)

Válasz erre 

mickie · http://cicufer.blog.hu 2010.05.26. 18:50:17

@Tune-chan: Az első kommentem Te vagy! :) Köszi! Örülök neki, ha olvasol és még inkább, ha van véleményed is azon felül, hogy "jó volt", vagy hasonló (by ki-nem-találnád). Várom a kritikát máskor is.
Ezek a történetek, amik felkerültek, elég régiek, akkor valahogy a kislány jött. (A pinokkiós kanál egyébként ismerős lehet...) ;)

Válasz erre 

Tune-chan 2010.05.27. 13:45:15

@mickie: Akkor örülök. :) (futottam már bele olyan emberbe, akinek szépen megmondtama véleményem, de tényleg, segíteni próbáltam, és erre szinte leharapta a fejemet,h goy mit fikázom...) A közeljövőben akkor még várhatsz tőlem kommentet. ;) És
S egen, ismerős volt. :)

Válasz erre 

mickie · http://cicufer.blog.hu 2010.05.27. 14:03:16

@Tune-chan: Ha már veszed a fáradtságot, hogy kommentelj, és véleményezz, nem fogok megsértődni! Aki meg fél a kritikától, az ne mutogassa a dolgait, hanem rejtse az asztalfiókba. Nem igaz? :)

Válasz erre 

Mégsem

Kimoderálom ezt a kommentet.

Mégsem

Kimoderálom ezt a kommentet. Nem moderálom a kommentet. Kimoderálom a kommentező összes kommentjét.

A kommentezőt nem tiltom ki. A kommentezőt kitiltom egy napra. A kommentezőt kitiltom egy hétre. A kommentezőt kitiltom egy hónapra. A kommentezőt kitiltom örökre.

Megjegyzés: