Az alábbi iromány a Noé Állatotthonról szóló cikksorozat részeként jelent meg az alapítvány honlapján.

Hogy miért a Noé?
(szerző: mickie; 2010. március 17.)

A Noé Állatotthonnal 2008 szeptemberében kerültünk először kapcsolatba. Kiscicát szerettünk volna örökbe fogadni, így jutottunk el a Noé honlapjára. A színvonalasan szerkesztett oldalon minden bentlakónak saját felület jut. Itt találtunk rá az akkor még kis kócos cicóra, Zserbóra. Telefonon érdeklődtünk az örökbefogadási tudnivalókról – az alapítvány önkéntesei készséggel eligazítottak bennünket, egyeztettünk az időpontról, még térképet is küldtek e-mailen, hogy könnyebben odataláljunk. Nagyjából itt vált világossá számunkra, hogy Óbudáról a város másik szegletébe szeretnénk eljutni, de ez nem jelentett akadályt.

Azon a szép őszi szombaton, szeptember 13-án macskahordozóval felszerelkezve elindultunk, hogy hazaszállítsuk az új családtagot. Nem tudtuk, mire számítsunk, mennyire lesz személyes vagy személytelen az örökbefogadási folyamat, az mindenesetre biztosnak tűnt, hogy a Noénál nem veszik félvállról védenceik sorsát. Néhány órás utazást követően leszálltunk a buszról és már messziről hallatszott a kutyaugatás – mentünk a hang irányába, mígnem egy eldugott kis paradicsom kapuin léphettünk be. Nyílt nap lévén nagy volt a jövés-menés, önkéntesek és látogatók, bentlakók és „újgazdisok” színes kavalkádja fogadott bennünket. Kutyusok szaladtak hozzánk egy kis kedveskedésért, simogatásért, felemelő érzés volt és ugyanakkor szívszorító is – hiszen nem vihetjük haza mindet!

Az egyik kedves önkéntes elvezetett minket ahhoz a kifutóhoz, ahol Zserbó cica karanténját töltötte – egy percig sem hallgatták el előlünk, hogy nagybeteg, fertőző cica környezetéből került ki a picúr. Körbenéztünk, ismerkedtünk a macskákkal, de az nagyjából az első percben eldőlt, hogy Zserbó haza szeretne jönni velünk, ugyanis belépésünkkor hozzánk szaladt és azonnal felugrott a hordozóra. Önkéntesünk felhívta a figyelmet a FIP-es környezetből való örökbefogadás veszélyeire, picónk várható rosszcsontságaira, de nem volt szükség hosszas mérlegelésre – Zserbó már a hordozóban csücsült, hátra volt még egy kis dokumentáció. Kifelé haladva a szembejövő noésok széles mosolyában sütkérezhettünk – és a „Ki lett a szerencsés?” kérdésre kapott sóhajszerű válaszokkal (Ó, Zserbó…! A Zserbó cica…!) biztosak lehettünk abban is, hogy ez a leányzó nagy népszerűségnek örvendett az állatotthonban. Mindenki búcsúzott a bársonytalpútól, jó volt látni, hogy egy ilyen kicsi lényt mennyien a szívükbe zártak és pártfogoltak.

Nagyon meggyőző volt számunkra, hogy az otthon nem futószalagon szállította a leendő gazdiknak a kis kedvenceket, hanem elbeszélgettek velünk, és részletes egyeztetés után (pl. milyen környezetbe kerül a cica, ivartalanítási kötelezettség vállalása stb.) döntöttek az örökbeadásról (úgy tudom, kutyafronton még nagyobb körültekintéssel engednek gazdihoz egy-egy pártfogoltat). És nem mellesleg, maximálisan gondoskodnak a hozzájuk került védencek állatorvosi ellátásáról, mielőtt kiadnák őket. Aláírtuk az örökbefogadási szerződést, sorra vettük a tudnivalókat, majd készült egy istenhozzád-közös fotó, még egy kis simogatás az udvaron lévő kutyusoknak, és a rövid látogatás alatt szerzett, de annál pozitívabb élményekkel felszerelkezve hátrahagytuk az állatotthon kapuit.

Telt-múlt az idő, Zserbó szépen cseperedett; az állatos boltban sosem feledkeztünk el a testvérkéknek küldendő eledelről és online folyamatosan figyelemmel kísértük első otthona történéseit: a Noé önkéntesei sallangoktól mentesen végezték odaadó munkájukat. Majd eljött 2010 januárja, és mi elhatároztuk, hogy játszópajtást hozunk cicónk mellé. Körbenéztünk a világhálón, érdeklődtünk másutt is, de megint bebizonyosodott, hogy a Noé ma az egyik (ha nem az egyetlen) legjobban szervezett és legprofibb állatotthon a fővárosban. Nincsenek kétes szabályok vagy feleslegesen lefutott körök. Hogy csak egy alapvető példát említsünk: a gazdára váró állatkák online adatbázisa náluk folyamatosan frissül, ellenpélda erre az a menhely, ahol az oldalra feltöltött 10 macskából 9 (!) már nem volt aktuálisan örökbefogadható.

Ismét határozott elképzeléssel, némi nosztalgiával és bkv-sztrájkkal dacolva indultunk el január 16-án a Csordakút utcába, nyílt napra. A hóban evickéltünk a bekötőúton, amikor egy kocsival érkező kedves család felvett bennünket, hogy ne kelljen tovább gyalogolni – látták a cicahordónkat, és máris volt bennünk valami közös. Nagyon vártam, hogy az otthon kapuin belépve, a színes forgatagban, körös-körül a bentlakó állatokkal ismét a hatalmába kerítsen az a boldogságos érzés, hogy van miért szélesen mosolyogni még egy hideg, téli napon is. Kezdetnek például, amikor önkéntesünket vártuk a külső udvaron – egy hatalmas kutyus egyszer csak mellettem termett, fejecskéjét a tenyerem alá hajtotta („simogass, légyszi!”) és csukott szemmel, hálásan dőlt teljes testével a lábamnak, majd’ felborultam.

Hátravezettek bennünket a macskák részlegébe - a kedves cicusok mindegyike a teljes marketing-tárház birtokában fogadott bennünket, tündériek voltak, miaúztak, doromboltak, bújtak, nehéz volt hát a választás. (Vajon kapnak erre külön felkészítést, hogyan kell gazdit fogni?) Az eredeti elképzelés szerint a fekete fiúcskáért mentünk, aki testvérével összebújva, félénken szemlélt bennünket. A szomszédban az 5 hónapos Csipke cica viszont szinte "rázta" a tárolója ajtaját; ahogy a karomba vehettem, kapaszkodott, bújt, és úgy, de úgy dorombolt… végül „eladta magát” a kis picúr. Kitöltöttük a szükséges papírokat, megbeszéltük a tudnivalókat, majd visszamentünk érte a hordozóval. Megható volt, amikor gondozója kivette őt a helyéről és szeretetteljesen búcsúzva annyit mondott neki: "Csipke, mész HAZA!" Készült egy közös fotó, és ismét elköszöntünk a Noétól.

Csipkénk örökbeadójával továbbra is tartjuk a kapcsolatot - mindig szívesen fogadja az új híreket védencéről; figyelemmel kísérjük az otthon mindennapjait, kicsit mi is igyekszünk tudatosabb állatvédőkké válni. Az újabb látogatás csak megerősített bennünket abban, hogy a Noé munkatársai, önkéntesei maximális elhivatottsággal, hozzáértéssel és körültekintéssel végzik mindennapi gondozói és állatmentői tevékenységüket, amelyért - a személyes hálánkon túlmenően - őszinte tisztelet és elismerés illeti őket.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.