A szerző külön engedélyével – köszönet és puszi érte! :)

Korai Hóvirágok

Faggyal jött a tél. belém marta ezüstjét,
remegő álom csupán, mit szívem epedve kért.
egy pillanatot, egy mosolyt, egy érintést
mégis messze hullott el tőled az átfagyott kéz.

Hideg van. Lelkembe belemart a fájdalom,
de lágy nap süt át a halott ágakon.
érintettelek, ártatlanul csupán...
mégis feltámadt bennem egy forró szelű hurrikán.

Árva szívem... Enyém már nem marad.
Árva lelkem egyedül tovább nem bolyong.
lábad elé teszem most hát mindkettőt.
ítélj meg vagy el egy remegő szeretőt.

S te rám néztél. Szemeidben lágyan ragyogott a fény.
Ajkamat érintetted... S szívemet fogtad vele,
kezemet karoltad, s lelkemet karoltad át vele.
most nem ragadhat el az elmúlás szele.

Itt állunk, ketten hát a fagyban.
testünkkel melegítve a szerelmet egymásban.
lehelletünkkel óvva a másik szívét,
csókunkkal vigyázzuk egymás lélegzetét.

Árvák már nem, s együtt sem vagyunk még.
Előttünk gátak, falak, s ezerévnyi remény.
Döljenek a falak, törjenek a gátak.
Adjuk át a reményt... Egymásnak.

A bejegyzés trackback címe:

https://jegyzetfuzet.blog.hu/api/trackback/id/tr882524963

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.